Egy középkori sólyomlelet a Budai várból

A solymászat, a korabeli Európához hasonlóan, a középkori Magyar Királyság területén is széles körben elterjedt vadászati forma volt. Népszerűségét írott forrásokból és képi ábrázolásokból is ismerjük – egyértelmű régészeti bizonyítékai azonban rendkívül ritkák. A solymászfelszerelés nagyobb része (például szíjak, a madarak sapkája vagy a solymász kesztyűje) szerves anyagból készült, így csak speciális körülmények között maradhatott volna fenn, azonban ilyen leleteket a középkorból nem ismerünk. A fémből készült felszerelések megtalálására nagyobb az esély, de ezeknél nehéz bizonyítani, hogy solymászathoz kapcsolódnak: ilyenek például a csörgők, amelyeket a solymászatnál is használtak, de lehettek viseletek kiegészítői, lószerszámdíszek stb. is.

A solymászathoz kapcsolódó tárgyak mellett a madárcsontok jelenléte utalhat még a tevékenységre, azonban a betanított vadászmadarak az eleve ritka vadmadár-leletek között is kivételesnek számítanak. Ráadásul ezek között is gyakoribbak az olyan, “átlagos” fajok, amelyek a Kárpát-medence állandó lakói, például a héja (Accipiter gentilis L. 1758) vagy a karvaly (Accipiter nisus L. 1758), amelyekről csak az ásatási körülmények alapján feltételezhető, hogy egykor solymászatra használták.

Néha azonban sikerül olyan különleges leleteket feltárni, amelyek a területen nem őshonos és rendkívül értékes madarakból maradtak fenn, és nagy valószínűséggel, solymászatra használtak. Ilyen az itt bemutatott, 14. századi Feldegg-sólyom (Falco biarmicus T. 1834), amely a Budai Várból, a Teleki-palota területén 1998 és 2000 között folytatott ásatások 8-as számú kútjából került elő. A 35-50 cm hosszú, (nemtől függően) 500-900 g súlyú állatok főleg kisebb madarakat (például pacsirta, galamb, vércse), illetve emlősöket, hüllőket vagy rovarokat zsákmányolnak. A maradványokat meghatározó Gál Erika így írt a leletekről: „e ritka madár minden bizonnyal import áruként vagy úri ajándékként került a Budai Várba, és nem kizárt, hogy egy, az uralkodó köréhez tartozó alattvaló lehetett a gazdája.”

Szöveg: Daróczi-Szabó László
Régész: B. Nyékhelyi Dorottya
Fotó: Daróczi-Szabó Márta