Középkori mécseskő

A középkori világítástechnikával kapcsolatban általában mécsesekre, gyertyákra, olajlámpásokra, esetleg csillárokra gondolunk, ritkán esik szó a témában az olyan, kőből vagy kerámiából készült tárgyakról, amelyek állati faggyú segítségével adtak fényt. Ezek egyszerűbb formái akár szerényebb háztartások részei is lehettek, a bonyolultabb, díszesebb kivitelű darabok pedig többnyire egyházi intézményekben fordultak elő. Ezek a három, négy, öt, hét vagy több mélyedéssel ellátott, tojástartóra emlékeztető, általában eredetileg talapzaton álló faragványok részben mindennapi fényforrásként, részben liturgikus lámpásként funkcionáltak. A 16. század közepén írt durhami Rítusok könyvének egy bekezdése szemléletesen számol be a tárgy hétköznapi használatáról (a szerző fordítása):

„…a dormitóriumnak (hálóterem) mindkét végén egy-egy szabályos, négyzet alakú kő állt, mindkettőben tizenkét égőhely volt kialakítva, amelyeket szükség szerint mindig megtöltött és utánpótolt a szakács, hogy fényt adjanak a szerzeteseknek és a novíciusoknak, amikor éjfélkor felkeltek fekhelyükről…”

Liturgikus szerepük feltehetően a 11. századi, clunyi bencés apátságból induló egyházi reform kapcsán kialakuló halottak napjával és így a halotti kultusszal hozható összefüggésbe. Ezek alapján elsősorban temetőkben halotti lámpásokként, illetve templomokban, oltárok környezetében fogadalmi vagy emlékmécsesként használták ezeket a tárgyakat.

Az itt bemutatott darab Buda külvárosában, a Szent Péter mártír tiszteletére szentelt plébániatemplom temetőjéből került elő 2001-ben a Kérdő Katalin (1950–2019) és Végh András (1964–2024) régészek vezetésével végzett feltáráson, a mai Medve utca 5-13. telkek területén. A homokkőből faragott, kerek mécses felületén hét mélyedést alakítottak ki, amelyeknek funkciójára a peremek körül látható korom utal.

Ma is eredeti helyén álló mécseskő a cornwalli Lewannick Szent Márton-templomában.
Fotó: The Cornish Bird. Cornwall’s Hidden History Blog.