Az archaeozoológusok (azaz a régészeti állattannal foglalkozó szakemberek) csak ritkán vesznek részt az ásatásokon, a munkánk jellegéből kifolyólag az állatmaradványok túlnyomó többsége már csak a leletanyag feldolgozásának részeként, alapos tisztítást követően kerül hozzánk. A kiállított koponya különleges formájára így először az I. kerületi Szent György tér 4–10. lelőhelyet Végh András vezetésével feltáró régészek és ásatási segítőik figyeltek fel, utána jutott csak be a Vármúzeumba további vizsgálatok céljából. Bár a pontos keltezése nem ismert, a múzeum egyéb ásatásain talált hasonló darabok 14–15. századiak, így valószínűleg ez a koponya is ebből az időszakból származik.
A kettőnél több szarvval született juhok amúgy is ritkaságszámba mennek az élővilágban (a jelenség egyébként genetikai okokkal magyarázható), a régészeti leletek között azonban, amelyek megmaradását jóval több tényező befolyásolja, még ritkábban fordulnak elő. Éppen ezért örvendetes, hogy hazánk területéről hat ilyen darab is előkerült, ebből öt a Vármúzeum ásatásairól. Ezek azonban csak kisebb-nagyobb töredékek, az itt bemutatott koponya a legépebb közülük. A 3-4 év körüli kos szarvcsapjai nagyjából szimmetrikusan helyezkednek el, kettő felfelé áll és csak enyhén ívelt, kettő pedig oldalirányba nőve lefelé görbül. Az állat homlokcsontján, illetve a szarvcsapok tövénél is látszódnak bárdolásnyomok, amik felvetik annak a lehetőségét, hogy a különleges állású szarvakat a koponyatetővel egyfajta trófeaként szerették volna megőrizni.
Az ilyen állatok legkorábbi hazai említése egy 17. századi magyarországi útibeszámolóban olvasható, amelyben a szerző, Daniel Speer, a „szokásos” kétszarvú juhokon kívül négy-, sőt hatszarvúakat is említ. Az, hogy a középkorban mennyire találták különlegesnek az ehhez hasonló példányokat, hogyan kerültek hazánkba, a szokatlan megjelenésük befolyásolta-e a hétköznapi felhasználási módjaikat, próbálkoztak-e a tenyésztésükkel, vagy hogy kötődtek-e hozzájuk különféle babonák, még további kutatást igényel.
Mini-interjú a cikk írójával
Miért lettél régész?
Arra már nem emlékszem, pontosan kinek vagy minek a hatására alakult így, de feltehetőleg családi motiváció is szerepet játszott abban, hogy már óvodásként eldöntöttem, ha felnövök, régész leszek.
Melyik korszakkal foglalkozol és miért?
Bár az egyetemen középkori szakirányon végeztem, az archaeozoológiára specializálódtam, ami a különböző régészeti korszakokon átívelő tudományterület. Egy disznófog ugyanúgy néz ki akkor is, ha egy rézkori gödörből kerül elő, és akkor is, ha egy késő középkori kútból.
Mit szeretsz leginkább a szakmádban?
A változatosságát – azt, hogy sosem tudhatom, mikor jön velem szembe valami (számomra) különleges lelet.
Mi a legnagyobb nehézség a munkában?
Az, hogy az ember jóval több mindennel szeretne foglalkozni, mint amire ténylegesen jut elég ideje.
Mi volt a legnagyobb meglepetés, ami ásatáson ért?
A veszprémvölgyi apácakolostor feltárásán dolgoztam, ahol az egyik napon a kitermelt föld egyik leletgyanús rögét megtisztítva egy különleges csonttárgyat pillantottam meg. Később kiderült, hogy egy apátnői bot rozmáragyarból kifaragott feje.
Miért éppen ezt a tárgyat választottad, mint különös érdeklődésre számot tartó leletet?
Szerettem volna egy olyan állatcsontot választani, ami már első ránézésre, akár további leírás vagy magyarázat nélkül is felkeltheti a nagyközönség figyelmét.
