1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a Magyar Költészet Napját Magyarországon. Ebből az alkalomból a kiállításokhoz köthető versekkel kedveskedünk látogatóinknak.
Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai.
Forrás: wikipédia
Arany János: Rege a csodaszarvasról
A Csaba-trilógia első részének VI. verse
Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet –,
Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.
De a párduc, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, –
Alkonyatkor ím eltűnik.
Értek vala éjszakára
Kur vizének a partjára;
Folyóvíznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk;
Monda Magyar: víradattal
Visszatérjünk a csapattal. –
Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én úgy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik éjszak ormán.
Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, víradattal
Hazatérnek a csapattal.
Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott szökdécsel, túl a vízen.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan –
Űzik ismét szakadatlan.
Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván,
Szíksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszéjjel.
Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is űzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka;
Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik
A Meóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára
– Köd előtte, köd utána –
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök elől elenyésze.
Hóha! hóha! hol van a vad?…
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen; fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van, a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.
Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak,
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szőve ködbül sátoruk van:
Úgy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe,
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanúlnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.
Kemény próba: férfit ölni,
Kilenc ifjat megbűvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.
Így tanulnak tündérséget,
Szívszakasztó mesterséget:
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepkét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem` hatja,
Szűzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság bent, a körbe’ –
Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.
Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?…
Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daccal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen, százan,
Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek;
Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.
Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek
Száznyolc ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.
1863
Kép: Szarvasos padlócsempe, Középkori Főosztály, Régészeti Gyűjtemény
Arany János: Családi kör
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.
Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,… s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.
A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, –
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”
Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.
De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is – szemei könnyben úsznak –
Kikkel más hazába bujdosott… koldusnak.
Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.
„Nem mese az gyermek,” – így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle… testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
Este van, este van… a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
1851. ápr. 10.
Kép: Menekülő honvéd, ismeretlen festő, Kiscelli Múzeum, Metszettár
Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb magyar lírai kifejezője.
Forrás: wikipédia
Juhász Gyula: Mátyás király
Nézd Donatello márvány vésetét,
A karvaly orrt, a dactól görbe ajkat,
Mely gúnyt nyilazva sújt, bár csukva hallgat,
Nézd a szemét, mely fényes és setét!
Ez ő! Rőt múltunk ércizmú magyarja,
Királyi holló, mely nyugatra tart,
Mely fölgyújtja a bús magyar avart,
Mely a jövendőt lángolón akarja!
Pusztára épül tündérpalotája,
Plutárkot érti és Cézárt csodálja
És elmereng olasz kéz remekén.
De garaboncásként viskóba járva,
Míg írt keres az árva pór bajára,
Érezi, hogy mily magányos szegény!
1906
Kép: Mátyás király halotti pajzsa, Középkori Főosztály, Rajztár
Nemes Nagy Ágnes (Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.) Kossuth-, József Attila- és Baumgarten-díjas magyar költő, műfordító, esszéíró, pedagógus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
Forrás: wikipédia
Nemes Nagy Ágnes: Amikor
A Napforduló kötet Ekhnáton szakaszának harmadik verse
Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.
1957–1969
Kép: Idol rajz, Ős- és Népvándorlás Kori Főosztály, Rajztár
Petőfi Sándor (született Petrovics Sándor, Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza környékén, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és egyik legkiemelkedőbb alakja. Rövid élete alatt közel ezer verset írt, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra; az ismertebbeket számos nyelvre lefordították.
Forrás: wikipédia
Petőfi Sándor: Nemzeti dal
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
1848
Kép: A 12 pont Landerer nyomdagépén nyomtatva
Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, eszperantista, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a 20. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja.
Forrás: wikipédia
Kosztolányi Dezső: Ódon, ónémet, cifra óra
Ódon, ónémet, cifra óra
áll a szekrényünk tetején,
szálló korok bölcs bámulója
közönyösen tekint felém.
Aranycirádás, pici tükrén
még mosolyog a rég letűnt fény,
de már nem úgy, mint hajdanán,
mert ő ütötte el az éjfélt,
mikor meghalt a szépanyám,
fehér, mosolygó szépanyám.
Már nem vakít ragyogva többet
a sápadt Alt-Wien-porcelán,
parókás, farsangos időknek
parfümjét leheli reám.
Nehéz, tömjénes, cukros illat,
a lelkemig fáj, szívemig hat
s a múltat visszaálmodom,
hogy ez aranyló óra mellett
az apám játszott egykoron,
apám nevetgélt egykoron.
Ha künn az alkony álmokat hív,
cseng-bong a titkos, méla hang
és babonásan átmorajlik
a dallamos üvegharang.
A zúgó ércgyűrűn fölébred
valami szunnyadó kisértet
s szellem-szaván dalol, dalol,
mint hogyha egy halk, bánatos hang
beszélne a sírok alól,
felelne a sírok alól.
A régi óra egyre jár csak,
mint egy tipegő nénike,
köröttem árnyak, éji árnyak,
szemem könny és köd lepi be,
mert félve sejtem, érzem-érzem,
hogy elsápadnak majd egy éjen
az apró arany-angyalok
s ez óra veri el az éjfélt,
ha majd egy éjjel meghalok,
ha egyszer én is meghalok.
1908
Kép: Órakészítőmester, Stadtbibliothek im Bildungscampus Nürnberg, Amb. 317b.2°, Folio 1 verso
Faludi Ferenc (Németújvár, 1704. március 25. – Rohonc, 1779. december 18.) jezsuita szerzetes, író, költő, műfordító.
Forrás: wikipédia
Faludi Ferenc: Mária Theresia királyné asszonyunkhoz
1. Koronáknak koronája,
Asszonyunk! felséged nagy,
Nagy császárnak unokája,
Vére, társa, anyja vagy.
2. Felségek közt te vagy felső,
Kincsek közt legnagyobb kincs,
Te nemeden te vagy első,
Az élők közt mássad nincs.
3. Nagy a hired, nagy hirednél
– Igaz a szó, elhihedd –
Külső, belső nemzeteknél
Több és nagyobb érdemed.
4. Ki merné azt megszámlálni?
Minden számot fellülmul,
Alig győzhetjük csudálni,
Szaporodik és ujul.
5. A többit most mélységében
Tisztelnem kell (érzem jól),
Érdemidnek tengerében
Gyenge pennám egyrül szól.
6. Megszerzetted országunknak
Legjelessebb tetemét,
És megadtad oltárunknak
Az ő csudás erejét.
7. Nagy Leopold, olvashattad,
Fáradozott ezekért,
Nagy Teresa, te alattad
Rejtett kincsünk hazatért.
8. Megmutattad kis nyájadhoz
A te igaz szivedet,
Megmutattad országodhoz
Anyai szeretetedet.
9. A mit szivünk, lelkünk kivánt,
Nagy óhajtva keresett,
Örökébe hoztad Istvánt,
Ki Lajossal elveszett.
10. Ezer hálá legyen azért
Néked és mély köszönet
Az illy jeles ajándékért,
És örök emlékezet.
11. Márványt, aranyt fejtegessünk,
Ezer oszlop képeket
Asszonyunknak eregessünk,
Véssük környül ezeket.
12. A csillagok irják égben
Nagy Teresa nevedet,
A mig tart a magyar vérben
El nem felejt tégedet!
1771
Kép: Johann Esaias Nilson: Mária Terézia, rézmetszet, Kiscelli Múzeum, Metszettár
Szabó Lőrinc, teljes nevén Szabó Lőrinc József (Miskolc, 1900. március 31. – Budapest, VIII. kerület, 1957. október 3.) Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, a modern magyar líra egyik nagy alakja.
Forrás: wikipédia
Szabó Lőrinc: Az árny keze
A Tücsökzene V. szakaszának 329. verse
„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.
1918–1947
Kép: Kápolna, Középkori Főosztály, Rajztár
Dinyés László (Székesfehérvár, 1948. április 29. – Budapest, 2015. szeptember 8.) magyar festő, grafikus, szobrász, író.
Forrás: wikipédia
Dinyés László: Négy színű, Anjou címeres selyemlepel
Arany mohán cseperedett liliom
hatalomrepítette utakon,
diadalmas napok vertarany vesperása
mivé lett…
Hitehagyottak között
Urunk színeváltozása.
Kék kobalt, cölin és encián
gránitfodrozó, nehéz tengerár
vitorláinak győztes szárnyalása
mivé lett…
Csak morotvaágak
hamuszürke palástja.
Ezüst habbal tajtékzó paripák,
nekivadult, komor acél szablyák
megzabolázhatatlan kavargása
mivé lett…
Patkópocsolyában
opál Hold csillanása.
Vörös rubin tűztükröt hozó,
strucc-karmú, kitárulkozó,
duzzadó erek örömrivalgása
mivé lett…
Szunnyadó tőrön
a vér salak-alvadása.
Egy tanúselymet a kőkút itt felejtett.
2002
Kép: Magyar-Anjou selyemkárpit rajza, Dinyés László rajza
Dinyés László: Harmadik kocsmadal
Két bordájú a pohár,
nyakalnék egy hete már.
Ha Isten is megsegétt,
nem nyelem le pereméről
Stájer mester bélyegét.
2002
Kép: Korsó rajza, Középkori Főosztály, Rajztár
Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 20.) magyar író, költő, műfordító, könyvtáros, Áprily Lajos fia. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választotta.
Forrás: wikipédia
Jékely Zoltán: Archaeologia
Egész délután túrtam a hegyoldalt,
szakadt a föld s hulltak a cserepek,
szürkés-piros, mállós rögökre sorvadt
korsó-maradványok, amelyeket
még csak rekonstruálni sem lehet.
S mindennemű csontocskák is gurultak,
lapockák, forgók, régi peggyesek,
még nagyobb dicsőségire az Úrnak,
ki – ha fújják a Végítéletet –
belőlük így-úgy párat összeszed.
S az órák észrevétlen sikamultak,
amilyen gyorsan csak ehelyt lehet,
hol kőkori romok jelzik a múltat –
mire felnéztem, már esteledett,
s piros nyílként szálltak a fellegek.
S most: kezemben tízezeréves balta,
diadallal felmutatom a holdra:
öreg, megismered?
De a számlálhatatlan emberöltők
mélyére e rideg csillag helyett
révült arcom mered.
1942
Kép: Balta rajza, Ős- és Népvándorlás Kori Főosztály, Rajztár
Jékely Zoltán: Gül Baba fürdőjéhez
Ismeritek-é a furcsa kis bazilikát,
hová színes üvegszemeken tör be a napvilág,
s omló felhőiben a szürke gőznek
meztelen férfitestek hempergőznek.
Hol a Szentség és melyik az az Isten,
melyet a hívek imádhatnak itten,
míg a zuhany alatt állnak megmerevedve,
vagy elfekszenek hanyatt a kövekre.
Ide menekülnek a korai halál elől,
kiket a köszvény, a csúz öldököl,
itt tisztálkodnak a vékonypénzű nyugdíjasok
s a gépolajos kezű inasok.
Forró méhéből küldi földanyánk
az örökélet gőzölgő zuhatagát,
táplálékául a gyermeki hitnek,
hogy a világon semmi sem szűnik meg.
Valaha Gül Babát is látta ez a válu,
most benne fürdik Franci, a nagyszakállu,
Óbuda legöregebb koldusa
– mint egy újjáéledt törökbasa.
A nagymedence szélén úgy heverésznek
mint roncsai valami tengeri vésznek;
megfáradtak a lét sivatagában,
megpihennek Gül Baba oázisában.
Tíz-húsz anyaölbe vágyó, árva felnőtt,
kiket a hétköznap hevedere feltört,
megcsonkított a háború vagy a gép
s jócskán megették kenyerük felét.
Elnézem őket, bús férfitársaimat,
egyik púpos, másik inaszakadt,
a bénát, ki a falhoz támasztotta botját,
s a pattanásost, szerelem átkozottját.
Talán a nők elől seregeltünk ide egybe,
erre a fülledt engedményes területre,
és mégis-mégis mit nem adnánk,
ha megpillanthatnánk egy lenge szoknyát!
Vagy tán egy pillangóért, mely idetévedt
– s mely tán a visszahozhatatlan, játszi élet –,
szöknénk fel és mankóink odahagyva,
újjászületve vágtatnánk utána a szabadba!
1948
Kép: Gül Baba türbéje, Középkori Főosztály, Rajztár
Jékely Zoltán: A budai Kapisztrán-toronyhoz
Lidérc-űző verseskötet verse
Idők orsója, vén budai kőtorony,
rózsállsz az alkonyat fényében, mint a márvány,
szelek járnak körül ráncos homlokodon
az idő fonalát köröskörül csavarván.
Gót ablakíveid hanyattan bámulom,
hallgatag óriás, vigyázó-szemű őrszem,
ki rendületlenül állsz rendelt posztodon,
mint mikor Kinizsit fogadtad ismerősen.
Alattad állt a hős, megfáradt izmait
átadván a homály márványos hűvösének:
minő harangzúgás rengette boltjaid,
hány Circumdederunt s fekete latin ének!
S egyszer, harminckilenc nyarán, emlékezem,
itt zengett-zokogott Wagner nászindulója:
sötét oszlop mögül bámultam könnyesen,
miként suhan Judit a cifra kézfogóra…
Templomhajód sehol, tán elnyelé a föld,
harangod, orgonád elnémítá a bomba.
Híveid sorsa is már régesrég betölt:
lakásuk mély, sötét, akár a katakomba.
…A babilóni is így gyászolt hajdanán
még évszázadokig, volt istensége holtán,
csillagkémlő helyét keselyű lakta tán,
s kotorékban hűsölt aljában az oroszlán…
1964
Kép: Mária Magdolna templom, Középkori Főosztály, Rajztár
Jékely Zoltán: A budai szobrok köszöntése
Zolnay Lászlónak
Fölkeltetek a jeltelen homályból
ti hatszáz éve holtan alvó
kő csipkerózsák, csipkelovagok!
Halottlátók biztonságérzetével
a legméltóbb szállt le közétek,
megváltani a méltatlan halálból:
hogy éljetek, ti sohasem-is-éltek!
Ismét a napvilág tündökletében
törzsükre lelnek elgurult fejek,
a kéznek ujj kerül és arc az orrnak,
miszlikbe tört testrészek összeforrnak –
földi üdvözülés, kis Empyreum ez!
Kőként születve már, s halva is hajdanán,
most szinte túl-vigan elevenültök:
hogy minden akkori élőt túléltetek!
Örvendezésetek árama át- meg átjár,
mégis könny fojtogat, midőn köszöntelek!
*
Jöttment új ízlés, otromba parancs soha többé
vissza ne lökjön a zajló élet szintje alá!
Össze ne romboljon öntudatos majomember,
mint a dicsők szobrát lent a Nyulak-szigetén!
Kristályvázában negyven karcsú virágszál:
páváskodjatok itt lovag-illedelemmel
s álmélkodva a tág, körtemplomszerü térből,
hagy „él magyar, áll Buda még” – ami éppoly
nagy csoda, mint röneszánszotoké, hisz
hányszor támadt fel, darabokban, a sírból!…
Most, hogy végre levált a halál kalodája
rólatok és nem emészt odalent a sötét,
hallgassátok már itt fönt az Idő muzsikáját,
amint renovált fületek mellett duruzsol,
s a Jövendő kaptárába suhan.
1974
Kép: Apostol figurája rekonstrukció, Major János, Középkori Főosztály, Rajztár
Jékely Zoltán: A föld mélyében
„A föld mélyében sok-sok borzalom van,
a föld mélyében, kisfiam, ne áss!
Egy-két vágás, rég-voltak csontja roppan,
szádba freccsen mérgeskigyó-tojás;
Ásód acélja nagy fogon csikordul,
mely álmodban majd lábszáradba mar,
rontó mérget hagy benned, ha kifordul –
fiam, ne áss hát, hagyd abba hamar!”
„Nem hagyom abba, jó anyám, csak ások –
Ó, az ásás milyen gyönyörüség!
A földben, látod, lángok, csillogások,
tüdőmbe szívhatom a mély hüsét;
Egyik lábam királylány-koponyán van,
a másik fent a gödör peremén:
mult őszök, tavaszok vakondnyomában
egy régi alkonyat ízét keresem én.”
1937
Kép: Ásatási rajz, Tóth Anikó, Középkori Főosztály, Rajztár