Egy pecsétnyomó tanúságtétele
A régész munkája során rendszerint rengeteg hétköznapi, s persze jóval kevesebb különleges tárgyat hoz napvilágra. Az azonban csak egészen ritkán adatik meg neki, hogy olyan relikviát találjon, amely pontosan azonosítható, hajdanvolt történeti alakhoz köthető. Az itt bemutatott műtárgy pedig épp egy ilyen, személyhez jól köthető darab – akár a szó fizikai értelmében is.
1985 őszén és ’85-’86 kemény telén a BTM fiatal régészeként egy régészeti megfigyelési-leletmentési munkában kellett részt vennem a Budai Várnegyed területén. A keleti városfalnak a volt karmelita kolostor épületétől északra eső rövid szakaszán statikai okok miatt sürgős megerősítésre volt szükség. Ennek első lépéseként elkezdték kibontani az itt bástyaszerűen előreugró várfal belső oldalán lévő feltöltést. Munkánk itt csak a kitermelt föld átvizsgálására korlátozódott, illetve arra, hogy a fokozatosan feltáruló, majd’ 12 méter mély, aknaszerű teret szemrevételezzük. A helyszín szokásos dokumentálására, a rétegek részletes azonosítására nem volt lehetőség. A teljes kibontás után kitűnt, hogy itt egy középkori torony belső teréről van szó, amelynek egy részét egykor – fallal leválasztva – latrina emésztőgödreként használták fel.
A kiásott földből fokozatosan, időrendben visszafelé haladva bukkantak elő leletek a 18.-tól a 13. századig. A leletanyag jórészt kerámiatöredékekből állt, de a legalsó, legkorábbi réteg földanyagából egy kb. 5 cm átmérőjű, korrodált színesfémkorong is napvilágra jött. A restaurálás során egy bronzból készült középkori pecsétnyomó körvonalai bontakoztak ki. A korong vésett előoldalán köriratba foglalt, címerszerű ábra tűnik fel, míg hátoldalára hosszúkás háromszög alakú függesztőfület forrasztottak.
A többnyire tükrözött betűkből álló, rövidítéseket tartalmazó latin nyelvű felirat kiegészített szövege a következő:
+ * S[IGILLUM] * MAG[IST]RI DEMETRI[I] * FILI[I] IULE
Azaz magyarul:
+ GYULA FIA DEMETER MESTER PECSÉTJE
Hogy ki volt a nevezett Gyula fia Demeter, azaz Gyulafi Demeter mester, ahhoz a feliratba foglalt ábra – a három hársfalevél holddal és csillaggal – jó segítséget nyújt. Ez ugyanis a már az Árpád-korban meglehetősen szerteágazó és országos méltóságokat is adó, nagyhatalmú Rátót nemzetség címerének elemeit (veres mezőben három arany hársfalevél) tartalmazza. A nemzetségen belül pedig mindössze egyetlen ilyen nevű személy jöhet számításba.
Bár a történeti családfakutatás, a genealógia egykori nagynevű történeti kutatói, Wertner Mór és Karácsonyi János komoly vitát folytattak a nemzetség azon ágának, a Gyulafi, más formában Gyulaffy-ágnak a származástáblájáról, amelyhez Demeter is tartozott, abban mindketten megegyeztek, hogy a kérdéses személy működését a 13-14. század fordulójára határozták meg. Apja, Gyula az 1270-es években az országbírói méltóságot is betöltötte. Demeter nevét vélhetőleg anyai nagyapjáról, a Csák nembeli Demeter bánról kaphatta. A korábbi szakirodalom szerint „aktív” személyként mindössze két, 1300-as keltezésű (egyik a másikba foglalt!) oklevélben bukkan fel – nem túl jó színben. Ezek ugyanis arról tudósítanak, hogy Demeter, aki ekkor Csobánc várát birtokolta és ott várnagyot tartott, embereivel jelentős kárt okozott a veszprémi püspök több falvának fölprédálásával, valamint a veszprémi vár alatt összegyűlt sokadalom megrohanásával. Az újabb irodalom azonban még egy további, de korábbi – 1291-es –, rá és testvérére vonatkozó adatot is azonosított, amely egy 1415-ös oklevélben maradt fenn. Ebben testvérével, Gyulával együtt hozzájárulásukat adják egy Keszi és Tapolca közötti földterület eladásához. Történetünk „hőse” tehát kifejezetten jómódú Balaton-felvidéki nemesember volt (kővárat ekkor csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak, még akkor is, ha itt nyilván atyai örökségről volt szó), aki jövedelmeit némi „kiegészítő tevékenységgel”, történészi terminust használva: hatalmaskodással egészítette ki.
Ebbéli ténykedésével azonban nem különösebben ríhatott ki a Gyulaffy-ág többi tagja közül. Egy harmadik, 1329-es oklevél ugyanis hasonló gonosztetteiről (felsorolva pl. falvak felgyújtása, ingatlanok lerombolása, gyilkosság, tagok megcsonkítása, egyházak feltörése, stb.) számol be, amelyeket atyafiságának más tagjaival (többek között az említett Gyula nevű testvérével) együtt követett el, de még valamikor jóval korábban. Demeter azonban ekkor már nem lehetett életben (testvére és egyben tettestársa pedig még 1317-ben meghalt!), ugyanis a kártétel miatt kiszabott büntetést rokonságára rótták ki. (Mindamellett gyorsan jegyezzük meg itt: a Gyulaffy-ág egy másik családjának képviselői még a későközépkorban, sőt a török korban is fontos, a korábbinál dicsőségesebb szerepet töltöttek be a Balaton-felvidék életében. Így nem véletlen, hogy máig nevüket viseli a Veszprém melletti Gyulafirátót és – legalábbis 1522-től – a Csobánc vára alatti Gyulakeszi [l. a fentebb említett Keszi] település.)
Demeter halálának pontosabb idejéről, körülményeiről semmit nem tudunk. Arról, hogy hogyan került a személyéhez szorosan köthető – nyakba akasztható – pecsétnyomó az adott, szűkebben vett lelőhelyre, néhány újabban felmerült adat alapján lehet némi sejtésünk. Az, hogy Demeter Budán megfordult, az ő társadalmi státuszát és családi kapcsolatait figyelembe véve persze egyáltalán nem meglepő. Úgy tűnik, hogy épp a családi vonatkozások közelebb hozhatnak bennünket akár a konkrét helyszínhez is. Itt azonban még további kutatásokra van szükség.
Személyével kapcsolatban még egy érdekes dologról kell említést tenni. Ez pedig a neve mellett feltüntetett magister, azaz „mester” titulus. Ez ugyanis az adott korban sokszor az egyházi személyeknek járt ki, de világi társadalmi státusz meghatározására is használták. Esetében nyilván az utóbbiról lehet szó, mint ahogy ez a cím felbukkan testvérénél és más atyafiainál is.
De térjünk még vissza magára a nyakba akasztható pecsétnyomóra, amelynek kivitelezése további szót érdemel. A vésett előlap ugyanis furcsa kettősséget mutat. Miközben ugyanis a középen lévő, hársfaleveles ábra szép, tiszta véset, biztos kézre utal, addig a körirat formája és kivitelezése meglehetősen ügyetlen. Pecsétnyomóról lévén szó, az ábrának és a szövegnek negatív formát kellene mutatnia. Vagyis a betűsor elvileg tükrözött kellene, hogy legyen, és – a vésnök látható eredeti szándéka szerint – befelé kellene, hogy nézzen. A kivitelezés során azonban valami zavar támadt. A (rövidített) formában szereplő „S[IGILLUM] * MAG[IST]RI” és a „FILI[I] IULE” feliratrészek ugyanis meg is felelnek ennek a kritériumnak. Ezzel szemben a „DEMETRI[I]” „DEME” része kifelé néz és pozitív formában, míg a „TRI[I]” viszont befelé és negatívban. Megjegyzendő még, hogy a „MAG[IST]RI” „m” betűje egészen más formát mutat, mint ami a „DEMETRI[I]”-ben szerepel. A kérdésre, hogy mindez minek is köszönhető, többféle válasz is elképzelhető.
- A köriratot és az ábrát nem ugyanaz a kéz véste. Utóbbi vésnöke jóval ügyetlenebb volt.
- A köriratot és az ábrát ugyanaz a személy készítette, de az illető nem igazán volt járatos a betűvetésben.
- Bár a vésnök valamelyest értett a betűvetéshez (is), de már nem boldogult a betűk tükrözött formájú megjelenítésével.
Bár talán az utóbbi verzió tűnik a legvalószínűbbnek, de ez nem magyarázza a kétféle „m” használatát.
A körirat készítése körüli ügyetlenkedés azonban még egy ponton, a pecsétnyomó hátoldalán is tetten érhető. A korongnak ugyanis a függesztőfültől jobbra eső, az előlapi köriratnak megfelelő részén, halványan bekarcolva az „M-A-G-R-I” és a „D-E” betűk, azaz „MAGISTRI DEMETRII” rövidítésének körvonalai rajzolódnak ki. Vagyis a pecsétnyomó felirata és ábrája eredetileg erre az oldalra került volna, de – feltehetőleg betűkiosztási problémák miatt – végül az ellentétes oldalt használták fel.
Úgy vélem, a most ismertetett műtárgy, illetve a hozzá kapcsolódó adatsor jól mutatja, hogy még egyetlen ilyen, kisméretű – bár kétségkívül ritkaságszámba menő – régészeti lelet is milyen sokkal járulhat hozzá a történelem egy-egy szűkebb időszakának, illetve „hétköznapi” szereplőjének megismeréséhez.
