Izniki tál

„Eszter végtelenül szerény volt. Imádott ajándékozni, de ő maga nagyon nehezen fogadott el ajándékot vagy baráti szívességet. Külföldi útjairól mindig hozott valakinek könyvet – mindig annak, akinek érdeklődési körébe esett az éppen a kezébe került könyv. Nekem például a Vatikáni Titkos Levéltár pecsétjeiből készült kiállítás katalógusát hozta el Rómából.

Nagyon nagy rábeszélésre volt szükség, hogy bárki segítségét elfogadja. Elég ritkán sikerült rávennem, hogy beüljön az autómba, még ha úti célunk egybe is esett. Egy ilyen alkalommal mosolyogva vicces megjegyzést tett az autóban található lopásvédő szerkentyűkre. Valahányszor beülök az autóba, és a szemembe ötlenek a szerszámok, mindig Eszter kedves humorára és mosolygós arcára emlékszem.

A legnagyobb élmény Vele mégis a szakmai beszélgetéseink voltak. Gyorsan pörgő agya, szenvedélyes szakmaszeretete és rendkívül széleskörű ismeretanyaga mindig nagyon impulzív és inspiratív eszmecserékre ösztönzött. Gondolkodásra késztetett, és egész lénye minden alkalommal szellemi felüdülést okozott.

Nagyon hiányzol.”

Spekner Enikő

„Új hobbimhoz vettem a Vaterán egy tábori patkolókovács-tűzhelyet. Gondoltam, a múzeumi furgonnal könnyű lesz hazaszállítani. Nem sikerült, sok volt a szállítani való. Eszter kinn ásott a Színház közben, és én méréskor elmeséltem neki a próbálkozásomat. Kérdezte, hogy honnan kell elhozni és mekkora. A tűzhelyet Pécsváradon árulták és megadták a méreteit is. Eszter felajánlotta, hogy megnézi, belefér-e az apja Lada kombijába. Én nem hittem, de azt mondta másnap, hogy igen, és megkérdezte, mikor megyünk. Kapkodtam a fejem, de a hétvégét megpróbáltuk. Pécsváradon még sosem voltam és Eszter se.

Az odaút gyors volt. Kicsit izgultam, hogy a tűzhely tényleg elfér-e, de Ő nem aggódott; majd kitalálunk valamit, mondta. Egy öreg, volt Tüzépes lomokkal teli kertjéből cipeltük ki a tűzhelyet és sikerült betuszkolni hátul a Ladába. Centiken múlott.

Most menjünk, és nézzük meg azt az angyalfreskót és a temetői kápolnát, mondta. Én repülni tudtam volna a megkönnyebbüléstől, persze mentünk. Ebédeltünk is egy malom étteremben, majd indulás vissza. Ugorjunk még be valahova, kérte. Grábócra akart menni, hát mentünk. Az erdő közepén egy ortodox kolostor jéghideg forrással a kerítés kapujánál.

Kezdtünk lendületbe jönni. Nézzünk be Szekszárdra borért! Irány a Bodri pincészet. Este volt már, mire hazaértünk. Kivettük a tűzhelyet a kocsiból; ez nehezebb volt, mint berakni.

Álldogáltunk, mint amikor véget ér valami, de nincs kedvünk abbahagyni. Eszter kétkedve méregette a tűzhelyet. – Fogsz te ezen tényleg csinálni valamit? – kérdezte.
Valóban sokat kellett javítgatni rajta, a lábító gyorsan eltört, a fújtató repedt volt, lassan tettem működőképessé.

Már az útért megérte, mindig el akartam arra menni.
– Na szia – mondta, és beült az autóba.

Másnap már mint régész várt minket. Mutatta a mérni valót, és ment ellenőrizni az embereket. Újra hétköznap volt.”

Viemann Zsolt

„Eszter volt a biztos pont. Akihez bármikor fordulhattam segítségért, akkor is, ha nem ismertem fel egy tárgyat egy töredékben, és akkor is, ha egy tömött ládát kellett valahogy kibányászni egy kupac aljáról vagy tetejéről. Remekül tudtunk együtt nevetni magunkon kínunkban – ha fáztunk, koszosak voltunk, reménytelennek tűnt valamivel időben elkészülni.

Közös ásatáson csak a Margit-szigeten, a Szabadtéri Színpad felújításakor voltunk. Itt a körülmények még a szokásosnál is extrémebbek voltak. Bár a kivitelezők mindig türelmetlenek, és velük együtt dolgozni nem könnyű, ez volt eddigi pályám során az egyetlen, ahol, miközben még a gödörben bontottunk és rajzoltunk, elkezdték önteni mellénk a betont. Mindezt azzal a poénos kéréssel, hogy ne mocorogjunk nagyon, mert ha buborékos lesz a beton, akkor nem fog rendesen megkötni. Nagyjából innen datálódik, hogy minden elköszönésünk a »mondjunk valami bíztatót« értelmében a »Hajrá, Kovács néni! – Hajrá, Tóth néni!« lett.”

Tóth Anikó

„Kovács Eszterrel a Belvárosi Plébániatemplom feltárása kapcsán kerültem szorosabb kapcsolatba, ahol ő a feltárás vezetője volt, én pedig a régésztechnikus. Ez a munkakapcsolat nem szakadt meg később sem, hiszen más feladataim mellett is számíthatott a munkámra.

​Bár nem tapasztalatlan újoncként érkeztem, mégis a kezdetektől fogva tanultam és tanultam tőle. Lehet, hogy amiatt is, mert Eszterben volt egyfajta pedagógiai hajlam, ami bármikor a felszínre törhetett, bármilyen helyzetben.

Ennél jobban csak a régészeti munka hozta lázba, és legfőképpen szeretett Belvárosi Temploma. Kisebb-nagyobb megszakításokkal a felújított épület átadásáig felügyelte a folyó munkákat. Őszinte lelkesedéssel, kíváncsisággal fordult az újdonságok felé, amit az ásó kifordított. A legkisebb barokk kori kegyérméktől kezdve a török kori alapfalba épített gótikus faragott töredékekig minden érdekelte. Ha a reggelek nehezen is indultak, és nap végére el is fáradt, napközben mégis teljes odaadással, megalkuvás nélkül végezte munkáját, ahogy azt lelkiismerete diktálta.

Más elfoglaltságai miatt sajnálta az időt, ha interjúról vagy tévéfelvételről volt szó. Szakmai tudása, tapasztalata, kommunikációs képessége mégis adott volt, és ha igent mondott a felkérésre, akkor elképesztő ívű bemutatásokat tudott tartani. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem egyszer hallgathattam végig a Templom történetét, pincétől a padlásig.

Ez a munka is, akárcsak a többi, jó hangulatban telt vele. Megtisztelt engem bizalmával, amellyel, úgy hiszem, sosem éltem vissza. Szívből mondhatom, hogy hálás vagyok érte, hogy vele dolgozhattam.”

Szolnoki Tamás

„Valahogy úgy alakult, hogy több feltáráson dolgoztunk együtt Eszterrel. Olykor helyettesítettük egymást, máskor közös projektünk volt. Mindig is csodáltam, milyen jól »lát« a terepen. Legutolsó, félbemaradt munkájára is úgy kértem el, hogy ha itt, a Szervita téren a garázs és a benzinkút hatalmas betontömbjei között valami megmaradt, akkor Eszter az, aki ezeket az emlékeket biztosan megtalálja.

Mindez a csodálat egy régi és elég rettenetes munkára nyúlik vissza. Talán tíz évvel ezelőtt a Vörösmarty tér nyugati oldalán elbontották a régi irodaházat. Három hatalmas forgókotró törte napokon át az épület betonalapjait és hordták el a rengeteg törmeléket. A zaj, a rengeteg gép nagyon extrém körülményeket teremtett. Pár napig én szakfelügyeltem Eszter helyett a bontást, majd amikor egyéb munkái lehetővé tették, akkor visszavette a felügyeletet. És a hatalmas betonalapok és az azokat törő gépek között megtalálta azt az egyetlen középkori gödröt, ami mélyebbre nyúlt a 20. századi alaptesteknél. És ez a gödör tele volt leletekkel…”

Papp Adrienn