Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt szokták mondani, hogy a múzeumi kiállítások megnyitója olyan ünnepi alkalom, amikor nemcsak egy kis alkotó közösség, a muzeológusok köre ünnepli új munkájának elkészültét, hanem egy szélesebb körű közösség, a múzeumot szerető közönség is egybegyűlik, hogy együtt örüljön a múzeum sikerének.
Ilyen alkalom ez a mai is, amikor az Eltűnt épületek hírmondói – Középkori szakrális emlékek a főváros területéről című részben időszaki, részben állandó építészettörténeti kiállítás nyílik meg, amely ráadásul a 2007 óta évente megrendezett, tehát idén éppen húsz éves, Ars Sacra Fesztivál országos programjához kapcsolódik.
A mai kiállítás különlegessége, hogy nem teljesen új produkcióról, hanem egy régóta létező bemutató újra rendezéséről van szó. Az újra rendezések gyakorlatát jól ismerjük a nagy múzeumok életében, amelyeket nem feltétlenül a pénzszűke motivál. A kiállítás gondolata abból a felismerésből szokott fakadni, hogy nem minden rossz, ami régi, még akkor sem, ha az installáció itt-ott megkopott és többet is tudunk már némelyik kiállított objektumról, mint annak idején az elődök, a lényegen azonban emiatt nem kell feltétlenül változtatnunk. Elég, ha újra átgondoljuk a dolgokat, ha kiegészítjük a régi tárlatot új tárgyakkal és főleg új tudáselemekkel. Persze ezeken kívül jön az átfestés, az átcédulázás, a tablók lecserélése, az új világítástechnika meg az ezekhez hasonló, nem lényegtelen technikai műveletek. Ezt a fajta felfrissítést hívják a gépjárműiparban ráncfelvarrásnak, amire nekünk nincsen ilyen frappáns és hangzatos szavunk, maradjuk inkább az unalmasabbnak tűnő, de azért mégis sokat jelentő újra rendezésnél.
A kiállítás helyszíne érdekesnek mondható, gondolom a rendezők is próbatételként élték meg az adottságot. Szűk folyosóról van szó, amely a Zsigmond-kori szobrok termébe vezeti a látogatót, ahhoz a csodához, amely nemcsak az 1970-es években, a feltárók számára lehetett megdöbbentő és felejthetetlen élmény, hanem amelynek jelenlétével, páratlan színvonalával, művészettörténeti jelentőségével jószerivel még ma sem tudunk mit kezdeni. Ehhez az egyetemes mérfölkőhöz kellett valamilyen módon igazítani a rendezőknek az előtér programját. A korábbi tárlat készítői már meghatározták a tartalom lényegét: bemutatni a főváros – itt a budai oldalra kell gondolni – török kor előtti építészetét, az eltűnt vagy átformált épületeket eredeti töredékeiken keresztül. Ma is ez a cél lebegett a rendezők előtt. A változás azért nem csekély.
Nagyjából 70 kőből faragott épülettöredékkel találkozunk az új kiállításon több mint 14 helyszínről. Ennek a hetven darabnak körülbelül a harmada most színre vitt, friss szereplő, amelyek eddig raktárak homályában rejtőztek. Ha azt kérdezzük, hogy mi ad értelmet az újjárendezésnek, ez a mennyiségi növekedés mindenképpen említést érdemel.
Olyan a tárlat, mintha történelmi utazásra fizettünk volna be, amely térben és időben is kibontakozik. Innen indulva az első megállók IV. Béla új városának épületei, köztük az egykori ferences kolostor és templom, amelynek falai és faragványai a Sándor Palota és a kármelita templom alatt kerültek elő. Kicsit odébb a felfedezése korában még ennél is nagyobb meglepetést keltő első zsinagóga következik, amelynek falait, szétdúlt padlózatát, pilléreit és boltozatmaradányait a Fehérvári kapu előtti utcaszakasz és a Dísz tér sarka környékén találták meg együtt a rituális fürdő töredékeivel. Lehet, hogy túlzás, de az embernek az az érzése, hogy a ferencesek kórusa és a zsidók imaháza annyira közel volt egymáshoz, hogy a kétféle zsoltáréneklés időnként, mint két szólam találkozhatott egymással.
A következő megálló a Nagyboldogasszony templom, IV. Béla saját alapítása, amelynek első épületét nagyszabású pillérfejezet- és kapurészletek képviselik. Az 1400 körül lezajlott nagy átépítés korszakát pedig három olyan szobortozó jeleníti meg, amelyeket nem ok nélkül hoztak kapcsolatba a budavári nagy szoborlelet stílusával. Tovább haladva a következő telken a domonkosok kolostora állt egykor. Feltárt épületrészei ma a Hilton szállodába belefoglalva hirdetik a magyar műemlékvédelem fénykorának mára sajnos megtépázott nemzetközi hírét és rangját.
Az igazi meglepetés a várnegyed északi sarka felé tovább sétálva következik. Itt áll a 13. században a forrásokban Kammerhofnak nevezett első királyi ház, amelyet a későbbi palotakörzet felépítése után is intenzíven használtak. Ezt tanúsítja két tekintélyes méretű figurális konzol a 14. század közepe tájékáról, amelyek egykor ebben a palotában lévő kápolna újjáépült architektúráját szemléltetik, és a közönség még soha nem láthatta őket. A várbeli helyszíneknek ezzel azonban korán sincsen vége. Minden alkalommal megrökönyödünk annak a falképrészletnek a méretétől, egy Szent Kristóf alak lábától, amely a 16. század elején a Mária-Magdolna templom falát ékesítette, és hasonlókképpen azoktól a grandiózus festett reneszánsz épületelemektől, amelyek Raguzai István királyi orvos palotájának homlokzatáról zuhantak le.
A várat elhagyva időben is messzire kalandozunk. Óbuda egykori hatalmas prépostsági templomát annak ellenére, hogy már a középkor végén megsemmisült, feltűnően nagy mennyiségű kőfaragvány tanúsítja. Ezek között van az a kiállításon szerényen elhelyezett kis palmettapár-töredék is, amely Szent István korának építészeti világába vezet vissza, igazolva, hogy a templom 11. századi alapításának híre nemcsak krónikás adat, hanem kézzel fogható tárggyal igazolt valóság is. A templom maga, amely az Árpád-kor egyik legnagobb épülete lehetett, teljes kiépítését és kőből faragott pompás berendezését száz évvel később, II. Béla és II. Géza uralkodása alatt nyerte le. Ebből az időből származnak azok a kitűnő fejezetek, amelyeknek klasszikus akantuszos díszítését ezen kívül még Esztergomból és Somogyváról ismerjük. Ebből a korból maradtak fenn azok a figurális faragványok is, minden jel szerint nagyszabású szentélyrekesztő alkatrészei, szalagfonatokban bujkáló madarak és négylábúak, amelyeknek rokonai Pannonhalmán és szintén Somogyváron kerültek elő. Ezek nélkül nehéz lenne rekonstruálni azt a kiemelkedő szobrászati alkotást, amelynek régóta ismert nagy figurális részletei a Tabáni Krisztus és az Ábrahám dombormű a Budapesti Történeti Múzeum állandó kiállításán, illetve a Magyar Nemzeti Galériában vannak, egészen pontosan az utóbbi sok minden mással együtt jó ideje már sajnos láthatatlan, és még mindig-mindig az.
Nem szeretném a kiállítást bemutató rendezők kenyerét elvenni. Ezért a történelmi sétát félbeszakítva engedjék meg, hogy inkább néhány tanulságot fogalmazzak meg.
Az első, nagyon egyszerű és nagyon tömör tanulság így szól: régiből is lehet újat és értékeset előhozni. Ebben a Budapesti Történeti Múzeum most példát mutatott. Talán el kellene gondolkodnia más múzeumainknak is azon, hogy hangzatos és drága, ámde sokszor csekély értékű kiállítási projektek helyett körülnézhetnének állandó kiállításaikon és raktáraikban. A múzeumi ráncfelvarrás nem szégyen, ámde igen sokszor hasznos. Ezért ki őszinte elismerésünket fejezhetjük a Múzeum vezetőinek és munkatársainak.
A másik tanulságot néhai Tóth Sándor halhatatlan szójátékát követve így fogalmazhatnánk: ez is olyan kiállítás, amelyen követ kő követ. És e kövek, mint követek megszólítanak és Hermész módjára kalauzolnak bennünket. Tudást adnak olyan dolgokról, olyan korokról és olyan emberekről, amelyek és akik egyébként némák maradnának.
De vajon mit is mondanak?
Egy dolgot biztosan: a történelmi szerencsétlenségek sora, amely elsöpörte az egykor fennálló, pompás épületeket, nemcsak a pusztulásról szól, hanem arról is, hogy ami megmaradt, az rendkívül közel jött hozzánk. Nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Szemmel jól leolvasható közelségben szemlélhetők ezek a töredékek. Gondoljunk bele: amikor olyan tájakon járunk, amelyeknek régi építészeti emlékei ma is épségben emelkednek a helyükön, sokszor fel sem tűnik az épület alkotóinak, a különböző díszítményeket kidolgozó mestereknek a munkája, mert azok történetesen magas helyeken vagy rejtett sarkokban vannak, hanem inkább a tér és a tömegformák nagyszerűsége ejt rabul bennünket. Itt egész más a helyzet. A töredékek kiállításának egyik sajátossága, hogy óhatatlanul felnagyítja az apró részleteket és ezeket, mint művészi értéket, tanulmányozni való, érdekes és értékes anyagot állítja elénk, ezáltal egyedülálló tapasztalatszerzésre nyílik lehetőségünk. Egyszerűen fogalmazva: ha az épületekben, mint teljes művész alkotásokban nem is, a részletekben annál inkább gyönyörködhetünk, élvezhetjük a 6-800 évvel ezelőtt élt mesterek keze művét, megfigyelhetjük vésőjük nyomát, érzékelhetjük formáik erejét és felfedezhetjük néha az apró részletekben rejlő összefüggéseket és művészi jelentést.
Figyeljük majd meg például a kiállítás bejáratánál a budavári Nagyboldogasszony templom két részletét, amelyeket egymás mellé tettek, noha a valóságban ezek jókora távolságban voltak egymástól. Az egyik az északnyugati oldalkapu timpanonjának töredéke, a másik a nagy nyugati főkapu bélletívének ívszakasza. A csaknem a teljes egészében megmaradt timpanonkőre leveles indaművet faragott ki a 13. századi mester. Összesen hét, csigavonalban csavarodó indát és azokból kihajtó spirális levélmotívumot. Ha megfigyeljük, azt látjuk, hogy ez a szabályosan szerkesztetett mustra a természetben sehol sincs, létezik viszont mint elvont, kiszámított, kiszerkesztett, tehát elméleti és ideális forma. A másik kőfaragványon is levéldísz bontakozik ki, de az előzővel ellentétben semmiféle szabályos szerkesztésnek nincsen rajta nyoma, hanem éppen ellenkezőleg a természetben tapasztalható véletlenszerű és szeszélyes formakombinációk ragadták meg a mester fantáziáját. Olyan díszítményt akart faragni, amelynek vonalai nem körzővel készülnek, hanem emlékezetére hagyatkozva a természetben látott valóságos élő növény akarta ábrázolna. Ezt a jelenséget nevezzük gótikus naturalizmusnak, míg az első mű teljes mértében a romanika felfogásának hatalma alatt áll. Ha a filozófiatörténet kategóriáit használjuk, akkor azt lehet mondani, hogy a románkori alkotás lényege a platóni gondolkodás ideáinak, az eszményi formák szabályszerűségi követelményeinek felel meg, a másik viszont teljes mértékben eleget tesz a 13. században uralomra jutott modern gondolkodásmódnak és világlátásnak, az arisztotelészi filozófia elveinek, a fizikai valóság tanulmányozásán, a természeti formák megfigyelésén alapuló realizmusnak. A két budai faragvány készítése között alig telhetett el több, mint 10 év, és a helyük az épületen is legfeljebb egy-két tucat méterre volt egymástól, művészeti elveiket és a mesterület azonban, amint mondani szokás, egy egész világ választja el egymástól. Íme egy példa arra, hogy milyen lényeges dolgokat lehet egy kiállításon bemutatni és megtanítani.
Azzal zárom ezt a megnyitó beszédet, hogy sok hasonló megfigyelést, okulást és örömet kívánok a közönségnek, az intézmények és az alkotóknak pedig még egyszer szívből gratulálok.
dr. Takács Imre művészettörténész