Annak ellenére, hogy a régészeti ásatásokról előkerülő leletanyag nagy része, akár 40-50%-a, állatokból származik, a madármaradványok aránya általában meglehetősen alacsony. A madárleletek jelentéktelensége azonban csak látszólagos, és nem tükrözi a valódi fontosságukat. Írott források alapján tudjuk például, hogy a középkorban mind a hétköznapi, mind az ünnepi étkezések egyik alapfogása a tyúk volt, de utóbbiak esetében ritkább, értékesebb madarak húsát (pl. túzok, fogoly, fürj, galamb stb.) is fogyasztották.
Az ellentmondásra viszonylag kézenfekvő a magyarázat: az évszázadok, évezredek során a leletek folyamatosan sérül(het)nek a földben, nagy részük megsemmisül, így csak töredéke marad fenn a történelmi korszakok anyagi emlékeinek. Ez fokozottan érvényes az olyan, különösen törékeny leletekre, mint pl. a madárcsontok, amelyeknek egyik anatómiai jellemzője a nagyon vékony falú, könnyű szerkezet, amelyre a szárnyasok röpképessége érdekében van szükség. Az étkezés során is sérülnek, és amennyiben szemétként nem kerülnek egyből védettebb helyekre (gödör, kút stb.), a széttiprás is veszélyezteti, vagy akár kutyák is megehetik őket. Így a maradványok nagy része eleve megsemmisül vagy károsodik, ami pedig megmarad, annak feltárásának további nehézségét a legtöbb ásatásra jellemző kézi gyűjtés jelenti. Ennek során szabad szemmel kellene észrevenni és kiemelni ezeket a kis csontokat a földből, ami még a legfigyelmesebb munkavégzés esetében sem mindig sikerül.
A madárcsontoknál még ritkább a tojáslelet. Ezek fennmaradásának az esélye a minimálishoz közelít, nem pusztán rendkívüli törékenységük miatt, de azért is, mert a tojást a legtöbb esetben eleve feltörve fogyasztjuk, és ezeket az apró darabokat különösen nehéz aztán megtalálni.
A fentieket tökéletesen példázza a Budapest, V. kerület Molnár utca 7-9. szám alatt 2017-ben végzett ásatás leletanyaga: az innen előkerült és megvizsgált 13,451 állatmaradványból mindössze 72 (0,5%) származott madarakból (40 db. házityúk, 16 lúd, egy-egy kacsa és varjú, a maradék 14 töredéket nem sikerült azonosítani). Ebből viszonylag sok volt a tojás: négy héjtöredéket, és egy meglepően ép állapotban fennmaradt darabot is sikerült feltárni. Ez utóbbi egy 16-17. századi, hódoltság kori gödör egyik leleteként a földlabdával együtt került a restaurátor műhelybe. Ennek, és az óvatos felszedésnek köszönhetően a lelet kétharmada épen maradt. A kitört részeket apró töredékek formájában találták meg. El kellett döntenünk, hogy megpróbáljuk kibontani a tojást a rátapadt földből, vállalva az ezzel járó kockázatot, vagy pedig megtartjuk a feltárási állapotában. Végül ez utóbbi megoldást és a látható részek tisztítását választottuk. A tisztítás során a restaurátor a beágyazó anyagként szolgáló vastagabb talajréteget megtartotta, ezzel megőrizve az épen maradt rész stabilitását. A héj föld által nem takart felületéről a szennyeződést ioncserélt vízzel távolította el.
A ritkaságnak számító lelet a szakszerű restaurálás révén megtisztítva került vissza a gyűjteménybe, és remélhetőleg a közeli jövőben kiállításban is be tudjuk mutatni.
Szöveg: Daróczi-Szabó László, Péter Attila
Ásatás: Budapest, V. kerület, Molnár utca 7-9.
Régész: Horváth Viktória
Restaurátor: Péter Attila
Fotó: Mézes Dorka