A hangszerekkel megszólaltatott „zene” az ősidők óta életünk része. Már az ősember is készített sípot az elejtett zsákmány csontjából, amit az Iistállós-kői- barlangban talált medvecsontból faragott darab is bizonyítja. A sípoknak, csörgőknek, doboknak, és/vagy minden olyan tárgynak, amivel valamilyen hangot lehetett kiadni, kezdetben feltehetően zajkeltő, szelleműző szerepük lehetett, a későbbiekben pedig mágikus szertartásokon használhatták. Az évezredek folyamán szerepük átalakult, kibővült. A hangszeresekkel megszólaltatott zene az egyházi, világi szertartások, bevonulások, diadalmenetek, ünnepségek, táncos mulatságok, vagyis a mindennapi élet elengedhetetlen részévé vált, amit írott és képi források igazolnak.
A kiállított tárgy egy agyagból formázott, majd kiégetett kerámialovacska. A ló sörényét bekarcolt vonalakkal ábrázolták. Hátán a nyak alatt látható kerek lyuk utal korabeli használatára, azaz arra, hogy egy síppal van dolgunk, e nélkül ugyanis akár gyermekeknek szánt játékszernek is gondolhatnánk, ami persze szintén nem zárja ki annak lehetőségét sem. A sípok között valószínűleg az úgynevezett kotyogó sípok típusához tartozik. A kotyogó sípok fúvókás, belül üreges darabok, amelyekbe vizet öntöttek, aminek a hangképzésben volt szerepe. Állatalakos sípok a késő középkorban sem ismeretlenek, a Budai Vár környékéről és a Vízivárosból is kerültek elő bárány, ló és madár alakúak, amiket a 15-16. századra keltezhetünk. A vitrinben látható ló a Budai Várhegy keleti oldalán elhelyezkedő Öntőház udvar területéről egy török kori leletanyaggal teli szemétgödörből származik.
Sándor Ildikó régész
Lelőhely: I. kerület, Budavári palota, Öntőház udvar
Ásatásvezető régész: Magyar Károly
Fotó: Tihanyi Bence
