Állatok és emberek

Itt van a kutya elásva

A hazánkban nem, de Európa számos helyszínéről ismert őskőkori barlangrajzokon, vagy apró, faragott szobrocskákon megjelenő állatok művészi ábrázolásmódja a róluk rendelkezésre álló ismeretek mélységét, a velük kialakult szoros kapcsolatot mutatja. A régészeti leleteken évezredek során fennmaradt állatábrázolások számtalan formája, így az edények oldalán és apró agyagszobrokon, vagy később a fémből készült ékszereken látható állatalakok is ezt igazolják.

A természetből táplálkozó vallások és hiedelmek lenyomataként egyes kultúrákra jellemző, kedvelt, tisztelt, vagy akár istenségként imádott, felsőbb erők megtestesüléseként totemisztikus képzetekkel társított állatfajokkal találkozunk. A neolitikum és a rézkor során elsősorban a vagyont és boldogulást leginkább jelképező szarvasmarha, a bronzkorban a vízimadarak, a szkíták körében a szarvas, a ragadozómadarak, vagy a párduc, míg a kelták közt a szarvas és a vadkan jelentették az állatábrázolások szimbolikájának legfontosabb szereplőit. 

A szarmata kori lelőhelyeken feltűnően gyakoriak a kutyacsontok, ami nem véletlen, hiszen a nagyállattartáshoz nélkülözhetetlenek az őrző-terelő pásztorkutyák, vagy a nyílttéri vadászatokhoz az agár jellegű kutyafajták. Egy asszonnyal együtt sírba helyezett, lófejekkel díszített csontfésű példáján keresztül pedig jól kitűnik, hogy az állatok nemcsak a férfiak, de a nők életében is fontos szerepet töltöttek be.

Az avar kor egyik legkarakteresebb viseleti eleme a veretes öv, melyet gazdag motívumkincs (geometrikus mintázat, növényi ornamentika, állat- és emberábrázolás) jellemez. Az avarok hitvilága egyelőre ismeretlen a számunkra, de az övszerelékeken megjelenő griff akár a népcsoport mitológiájára vonatkozó utalást is hordozhat. A szájában ágat tartó madár, mint díszítőelem keresztény eredetűnek tekinthető, azonban egyszerűsége miatt a más hitet követő népek, köztük a honfoglaló magyarok is alkalmazhatták díszítőművészetükben.