Múzeum a vérzivatarban

„Kb. 10 órakor délelőtt újból sok tűz keletkezett a Várban és környékén. A mellettünk lévő régi Pénzügyminisztérium, ami már 19-én is égett, az újabban ledobott gyújtóbombáktól még nagyobb lángokkal égett. Itt külön megemlítem, hogy ennek az épületnek a poncéjében 3000 sebesült német katona volt. Az épület északi részén (ahol előbb a régi időkben a páncéltermek voltak, akkor itt őrizték a Nemzeti Bank aranyrudait, illetve a pengő aranyfedezetét) itt rendeztek be egy ideiglenes, operálásra is alkalmas műtőt, ahol a sebesült lábakat kezeket eltávolították. És ezeket mind a Halászbástya felőli részen, a földszinti, boltíves helyiségekben helyezték el. Sőt a halottakat is! Nem egy, és nem két végtagot még az utcára is kidobtak. Most azután, hogy az épület kigyulladt, ezek a hullák is elkezdtek égni, mert az a sok akta és különböző nyugták, papírok is kigyulladtak. ki tudja mennyi német katona hullája volt ott, egymásra rakva és mind égett. […] Amikor ez az épület kigyulladt és ezek az emberi testek és végtagok égni kezdtek és a közeben lévő Halászbástya pincéjébe ez a szag beáramlott, mi akik ott éltünk tizenketten, még egy hat hónapos kicsi is. kb. egy hétig, mit szenvedtünk! Az oda betelepült német katonák kimenekültek, de sajnos mi ott kellett, hogy szenvedjünk, mert az értékes anyagot, amit ránk bíztak nem mertük otthagyni. Nagyon veszélyes volt, de kénytelenek voltunk ablakot nyitni, a Hunyadi szobor ill. út felé. Így átvészeltük ezt az időt is.

Utána pár nap múlva hó esett és ez oltottal el a tüzet is. De az el nem égett emberi maradványokat az ablakon keresztül kidobálták a Halászbástya felé a romokra. Csak a felszabadító hadsereg vezetőinek intézkedésére egy-kettőre eltakarították, eltemették a bombatölcsérekbe ezt a sok halottat. …És a nagy bombázás után a németek sem bővelkedhettek az élelemben. Mert, amit a repülő-uszályok hoztak lőszert és élelmet, az édeskevés volt. Nemcsak a kenyér, de még a lőszer is.

Mert január 20-ika után már alig lőttek az ágyúikkal a Várból kifelé. Annál többet kaptak ők és sajnos mi is a Rózsadombról és a pesti oldalról. Előzőleg a Múzeum köveit hordták ki és mert megkezdődött a Kőtár földszintjén a sírköveket körülvevő homokzsákok kihordása is. Sőt a földszinten összerakott rómaikori ládák kihurcolása az ágyúk kerekeinek védelmére, hogy szilánk ne érje a gumikat. És mink ott álltunk és végignéztük tehetetlenül, ezt a barbár munkát. Szemünk láttára öntötték ki az Aquincum-i emlékeket, az épenmaradt, vagy restaurált cserépedényeket urnákat stb., a Múzeum földszinti helyiségeiben. De ez még a jobbik eset volt! Történt olyan is, hogy az előttünk lévő parkba öntötték ki a láda tartalmát. És azokat mi a családtagok szedtük össze és gyorsan hordtuk be a Múzeumba és raktuk egymásra biztonságos helyen. Persze ezt nagyon gyorsan kellett csinálni akkor, mert egyik repülőhullám jött, a másik után. Ezt az időt kellett kihasználni és gyorsan behordani az anyagot. Ezek a gépek ugyan nem bombáztak, de féloldalra dőlve végig géppuskázták a terepet, ahol mozgást láttak. És ilyenkor még a németek is elbújtak, mert ez a művelet a bombázástól is veszélyesebb volt. Ahol ezek a gépek végigsöpörték az utcákat (ezt akkor így neveztük) utána nem merészelt az utcára menni senki. És ez így ment mindennap. Reggel 9 óra körül kezdték meg ezt a műveletet és tartott délután 4 [3?] óráig. Utána elcsendesedett minden.”

„Megakadályozni nem tudtuk ezt a barbárságot, Így mentem én be 1945. febr. 11-én kb. este fél hét körül a palotába, gránátcsapódások és az égő honvédelmi minisztérium és Várpalota égő lángjai közepette a német katonai parancsnokságra.

Itt azután egy különös szerencse ért. Mivel én előzőleg is bejáratos voltam a palotába, a sötétségben is aránylag eligazodtam. Pedig az égő palota fénye világított csak akkor már a palota egyes lépcsőire és a földszinti helyiségekbe is. Én a volt kabinetiroda mellett lévő lépcsőt választottam ki magamnak, aránylag ez volt még a legtisztább és ezen ekkor még nem volt törmelék. Fölötte ugyan a tető leégett, de ezt a lépcsőt akkor még súlyosabb rongálás nem érte. Így a kabinetiroda aktáiból és papírjaiból csináltam magamnak egy jónéhány papírcsóvát és elindultam a lépcsőn lefelé az alagsorba. A volt konyhák és különböző raktár és tálaló termeken keresztül, a hangok irányába menve, végre eljutottam a várat védő német parancsnokság közelébe. Ott már vígasság volt és nagy tivornya lehetett, mert oda jól lehetett hallani mindent, ahol az első SS katona rám kiáltott: Halt! Rögtön megálltam! Ő folytatta, hogy kezeket fel! Kérdezte tőlem, mit keresek itt? Tört németséggel elkezdtem magyarázkodni, hogy kit keresek és miért jöttem ilyen veszélyes időben! Először nem szólt semmit, csak bólogatott. Látta rajtam, hogy erőlködöm a német beszéddel, Már verejték gyöngyözött a homlokomon részben ideges is voltam, részben pedig féltem is, pedig ott már nem volt sötét, mert villanyok égtek, saját áramfejlesztő telepek voltak ott berendezve.

És most futott át tulajdonképpen a gondolat az agyamon, hogy ilyen könnyelmű útra szántam rá magamat, a múzeumi értékek megmentése érdekében.

Azért vert ki a veríték félelmemben. mert csak most gondoltam át helyzetemet, hogy volt bátorságom ilyen helyre jönni. Most futott át az eszemen, hogy altiszti egyenruhában ugyan, de ilyen helyen ez nem számít! Elvégre ez a német vezérkar volt ott és nem nagyon szoktak ilyen helyen kérdezni, hogy mit keres itt. Legtöbbször szó nélkül lelövik az alkalmatlankodókat. Most ment át a fejemen hirtelen, hogy minden német tiszt akit megállítottam és elpanaszoltam az ügyemet, intetten és csak katonai rövidséggel válaszoltak: ’Ja, ist krieg!’ És én ilyen veszélyes útra és veszélyes helyre jöttem és szántam el magam, hogy megakadályozzam a további károkat okozó tevékenységüket.”

„De a lap bekezdésénél leírtam, hogy itt egy különös szerencse ért. Mégpedig ezzel az SS katonával, aki engem a lépcsőn megállított. Először kioktatott és elmagyarázta, hogy milyen veszélyben vagyok az idejövetelemmel itt. mert ha most itt, nem én vagyok, hanem egy nagynémet katona állt volna őrségen, az egész ügy másképpen fejeződött volna be. Ezt a két utolsó mondatot magyarul mondta nekem, amin én nagyon elcsodálkoztam, Ő észrevette ezt és elmondta, hogy ő Baranya-megyei sváb. Tisztán beszélt magyarul és nagyon kért, hogy ezt nem szabad tudni senkinek és erről ne beszéljek senkinek. Így történt azután, hogy nem messze egy ajtó előtt megálltunk. Megnyílt az ajtó és egy német tiszt jelent meg. Vele már nem én beszéltem, hanem ez a Baranya-megyei katona. Elmondott neki mindent, amit tőlem hallott és azt is, hogy én azért jöttem ide, kérni a parancsnokságot, állítsák le a múzeumi tárgyak kihordását az ágyúk kerekeinek védelmezésére. Van a környéken elég rom, kő, gerenda, rakják azokat oda. Vagyis szószerint elmondta, amit én mondtam neki. A tiszt először végignézett rajtam, elmosolyodott és bement. Gondolom, elég ijedten nézhettem ki és ezt mosolyogta rajtam. De a katona is elnevette magát és egy tükröt vett elő a zsebéből és akkor láttam meg az arcom, csupa korom volt a papírcsóváktól, amíg a lépcsőn leértem.

Nemsokára kijött a tiszt és egy őrmestert adott mellém, akivel kimentünk a Halászbástyára és egy parancsot olvasott fel a nálunk beszállásolt katonáknak sorakozó volt és az egészet levezényelték a Déli vasúthoz. A többi ágyúhoz tartozókat is. Mert ezek már napok óta nem lőttek. Viszont a Déli pályaudvaron és vonalon nagyon súlyos harcok voltak akkor.

Akkor este 1945. febr. 11-én egy kicsit megkönnyebbültünk az előbbi napok izgalmas perceit és óráit átélve akkor a Vár csendes volt. Az ágyúk mellett is csend volt. Mégis olyan nyomasztó volt a hangulat, mert az idegeink felmondták a szolgálatot. Még az a nagy csend is idegesített bennünket…A jól értesültektől ugyan tudtuk, hogy közel van már a vége a szenvedéseinknek, de abban az időben már nem hittünk senkinek semmit. Azt is elmondta egy ismerős, aki az egész ostrom alatt nőiruhában járt az utcán, amit látott, hallott, tapasztalt. Tudtuk azt hogy 9, 10-, 11-, és 12-én a Délivasútnál és a Hegyalja úton és Tabánon, áttörték a német vonalakat és a Dunáig értek a szovjet hadsereg katonái. Vagyis a Várat és környékét, leválasztották a Gellérthegy és környékétől. Körülzárták a Várat külön és a Gellérthegyet is külön. Onnan volt az a nagy ágyúzás és lövöldözés, azon a napon, ami a vári csendben olyan idegesítő volt, akkor minekünk.”

„Azt is hallottuk, hogy 12-én már a Naphegy és a Tabán is a szovjet hadsereg kezére került és ezen a napon mér reggel elérték a Vár alatti részt. De azon a napon a Déli pályaudvarnál, a Győri út, Mészáros út környékén nagy harcok folytak. De azt is megtudtuk időben, legalább is febr. 12-én, hogy az éjjel megtörténik a kitörés. Azért védekeztek ezen a fent említett területen olyan kétségbeesetten a németek, mert akkor már a Vár területén és a Vízivárosban és Krisztinában gyülekeztek a kitörést végrehajtó csapatok. Pl. az alagút is televolt páncélosokkal. A Várban is a belügy nagy udvara tele volt, és minden olyan kapualja, ahová befért egy tank, beállt. Ezek a Bécsikapu téren gyülekeztek és az ottlévő katonák is. A körülöttünk lévő ágyúkat nem tudták elvinni mert a Julián barát szobránál lévőt is és a mi házunk, vagyis lakásunk alatt lévő ágyút is, 10-én d.u. egy bombatámadás alkalmával, légiaknát kapott. Ami a Halászbástyán, közvetlenül a mi lakásunk alatt volt, annak a hátsórészét találta el, tönkretéve a kerekeket.

De nem olyan nagy, mintha az akna csapta volna széjjel. A másik hasonló típusú (ún. Gőring motoros tigris típus) az rosszabbul járt, mert az ágyúcsövet és a motorházat vágta szét az akna, vagyis egészen tönkretette. Szerencsére, hogy ennél nem volt múzeumi anyag, hanem az iskola padjait hordták ki a németek, az ágyú kerekeinek védelmére és így itt nekünk nem lett semmi kárunk.”

„Így ezeknek a legénysége, amit már előbb is írtam, levezényelték őket a Déli pályaudvarra, akik, mint őrök ittmaradtak, azok csatlakoztak a gyalogosokhoz, mert az ő motoros ágyújuk tönkrement és ittmaradt mind a kettő. Ezzel kapcsolatosan, hogy ezeket akkor levezényelték a Déli pályaudvari harcokhoz, ahol abban az időben, febr. 9-, 10-, 11-, és 12-én nagy harcok voltak a támadó szovjet csapatok és a védekező németek között. És 12-én, amikor már gyülekeztek a németek a kitöréshez, a Várból levezényelt németeket a gyülekezéshez visszahozták a Várba, mivel itt volt, az egységük. Később tudtuk meg, hogy ezt azért csinálta a német parancsnokság, hogy ne legyen keveredés a kitörésnél. És mindenki a saját tisztjeivel és egységével meneküljön (vagy akkor mondták kitörjön) a körülzárt Várból és környékéről. […] Febr. 12-én este már egészen csend volt a Várban. […] mivel tudtuk most már világosan, hogy az éjjel nagy dolgok történnek, a németek már nem jönnek vissza a szálláshelyükre, azonnal hozzáfogtunk és eltorlaszoltuk a pinceajtót belülről. A bejáratnál lévő telefont eldobtuk a romok közé és fáradtan rogytunk le a helyünkre és hallgatva, idegesen vártuk a reggelt. Ami most olyan sokára jött el.”