2025. május 14., 10:00-15:00
BTM Vármúzem, Gótikus terem
1014 Budapest, Szent György tér 2.
10:00: Megnyitó: Terei György, a BTM Középkori Főosztályának a vezetője
10:10: Tóth Zsuzsanna: Megmunkált agancs bányászeszközök Sümeg-Mogyorós-dombon
10:30: Alice M. Choyke: Technological dances: The impact of metal tool technology on hard osseus material production in the Hungarian Bronze Age
Kérdések, szünet
11:00: Csippán Péter: Állat és táj – Szarvasmarha állományok a történeti korokban
11:20: Lyublyanovics Kyra: Kedvencek temetője? Állatbetegségek és sérülések egy római kori bennszülött telepen
11:40: Biller Anna Zsófia: Egy római kori erőd néhány régészeti állattani érdekessége
Kérdések, szünet
12:10: Biller Anna Zsófia: Lássuk a medvét! Az amfiteátrumok állatai
12:30: Erdős Olívia: Állattartás az ókori Brigetio legiotáborában és polgárvárosában
12:50: Bartosiewicz László: Népvándorláskori állatmaradványok Treby borg erődítményéből (Öland, Svédország)
Ebédszünet
14:00: Szepessy Dániel: A visegrádi Sibrik-domb Árpád-kori állatcsontanyagának értelmezése
14:20: Daróczi-Szabó Márta: Főúri vadászatok az Árpád-korban
14:40: Szathmári Kata: Régi kérdések, új válaszok: Csontkorcsolyák és halászháló-nehezékek a középkorban
15:00: Zárszó: Bartosiewicz László
Absztraktok:
Tóth Zsuzsanna: Megmunkált agancs bányászeszközök Sümeg-Mogyorós-dombon
Sümeg – Mogyorós-dombon 1958-60-ban földtani kutatások során találtak rá a kovabányára, ahol 1960-61-ben Vértes László, majd 1976-83 között Bácskay Erzsébet végzett régészeti feltárásokat, amelyek során összesen 486 db gerinces állatcsontmaradvány látott napvilágot. Ezek egy része az MNM Őskori Gyűjteményébe (178 db), míg másik része a MÁFI Ősgerinces Gyűjteményébe (308 db) került. A faszénen és agancson végzett radiokarbon (C 14 ) kormeghatározás alapján a bánya művelése a neolitikum második felében kezdődhetett és a késő bronzkor időszakáig használhatták. Az állatcsontmaradványok döntő többsége (461 db) egyetlen fajhoz tartozott, gímszarvas (Cervus elaphus L. 1758) volt, s ezek többsége is agancs (450 db). Ez önmagában is valószínűsíti a bányászeszközként történő alkalmazásukat, különösen, hogy ezek között nincsen sértetlen, teljes agancs. Korábban a feltárást vezető Bácskay Erzsébet elsősorban a lelőhely bányászati vonatkozásait tárta fel. Vörös István foglalkozott részletesen az agancseszközök elemzésével, megalkotva a leletanyag tipológiai csoportosítását, amelyet készítéstechnikai megfigyelésekkel támasztott alá. E munkáját szeretném tovább vinni, készítéstechnikai és ahol lehetséges használati nyom megfigyelésekkel gazdagítani, a lelőhelyről származó különböző adatokat aktualizálni, újraértékelni.
Alice M. Choyke: Technological dances: The impact of metal tool technology on hard osseus material production in the Hungarian Bronze Age
The Bronze Age is, in a sense, somewhat of a misleading name. While it is meant to signal the introduction of metallurgy combining copper and various alloys, the impact of the new technology was never that uniform. The use of chipped stone and abrasion for bone, antler and tooth, tool and ornament manufacture, for example, continued well into the Late Bronze Age in the territory of Hungary and in other regions as well. In fact, the biggest impact of bronze tools in manufacturing seems to have been to broaden the repertoire and possibilities in antler manufacturing for this period in the Carpathian Basin and elsewhere. During the third to the beginning of the first millennia, across Europe and even in regions to the East, metal tools/ornaments were never used as substitutes for hard osseous materials, although certain new metal forms were certainly copied in the more readily available raw materials of bone and antler. Although I will concentrate on Hungarian hard osseous material working, comparisons will be made with assemblages in Northern Italy and Eastern Turkey to demonstrate some similarities and differences in the way the more widespread introduction of metal objects impacted the production of hard osseus objects.
Csippán Péter: Állat és táj – Szarvasmarha állományok a történeti korokban
A Kárpát-medence szinte legismertebb gazdasági haszonállata a szarvasmarha. A történeti korok csontanyagának vizsgálata alapján számos információval rendelkezünk a korabeli állatok haszonvételéről, feldolgozásáról, vagy akár méreteiről. De vajon milyen információkat rejthetnek még a szarvasmarha csontok? Lehetséges-e továbbgondolnunk a „kicsi” és „nagy” kategóriákat? Megfoghatóak-e ténylegesen állományváltozások, vagy trendek e széleskörűen elterjedt faj esetében? Az előadás a történeti korok állományváltozásait igyekszik követni osteometriai és morfometria minták és azok interpretációs lehetőségei alapján.
Lyublyanovics Kyra: Kedvencek temetője? Állatbetegségek és sérülések egy római kori bennszülött telepen kori bennszülött telepen
A Dunaújváros (ill. a római Intercisa) melletti Baracson egy nagy méretű, 1-4. századi bennszülött település, később villa maradványai kerültek napvilágra 2008-2009-ben. Az ásatásokból származó kb. 13 ezer állatcsont lelet feldolgozása során nagyszámú kóros elváltozás volt észlelhető; kb. 300 patológiás csontot lehetett azonosítani, köztük súlyos traumás sérülésekkel és az állatok mozgását, használhatóságát alapvetően befolyásoló deformitással. A csonttörések mellett ízületi torzulások és fogászati rendellenességek fordultak elő leginkább. Az előadásban néhány esetet kiemelve szemléltetem az előkerült elváltozásokat, melyek közül többről röntgenfelvételt is készítettünk, és megkísérlem kulturális-történeti kontextusba helyezni a szokatlan mennyiségű és jellegű elváltozást.
Biller Anna Zsófia: Egy római kori erőd néhány régészeti állattani érdekessége
A Népfürdő utca 47. szám alatt a BTM Aquincumi Múzeumának munkatársai által 2019-2023-ig folytak feltárások. Az előadás a 2019-2020-ban előkerülő régészeti állattani leletanyag érdekességeit mutatja be. A terület az őskortól kezdve lakott volt. Az állatmaradványok nagy része a római korra tehető. A szarvasmarha maradványok sokszínűsége alapján feltételezhető a kisebb testű, barbaricumi szarvasmarhákkal történő keveredés. A testméretek széles skáláján túl a szarvcsap alakulások változatossága pedig a római kori állattenyésztés sokszínűségét tükrözik. A vad fajok egy erősen víz közeli, erdős- ligetes, kissé mocsaras térség képét rajzolják ki. A Duna közelsége révén a halászatnak lehetett talán a legnagyobb szerepe a háziállatok tartásán túl, valamint a baromfitartás, és időnként a vadászat is megjelent. A bárdolt teve csont jelenléte felveti a tevehús, -tej, -csont és -csontvelő hasznosítását is. A gabona tárolására alkalmas helyek rágcsálók elleni védelme érdekében macskákat is megtűrhettek az erőd falain belül. A vélhetően nyesthez tartozó csonttöredék pedig a baromfitartást, és akár az emeletes építmények meglétét tükrözi vissza. Az erőd római kori életéről alkotott kép a teljes leletanyag kiértékelése után fog kirajzolódni.
Biller Anna Zsófia: Lássuk a medvét! Az amfiteátrumok állatai
A római korban épült amfiteátrumok fő látványosságai a gladiátor játékok voltak. Mellettük igen jelentős szerep jutott a vadállatok felvonultatásának. Az egyes vadállat fajok egymás közti csatáját vagy az ember és az állatok küzdelmét (venatio) nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. Hatalmas állatállományra volt szükség ezekhez a viadalokhoz, amelyek beszerzése, szállítása, majd az elhullott tetemek felszámolása komoly tervezést igényelt. Az egyes vadállatokat a birodalom távoli provinciáiról fogták be, és szállították hajókon, szekereken a viadalok színhelyére. A fővárosban rendezett viadalokon mindenféle egzotikus faj is előfordult. A peremterületeken, mint például Pannonia provinciában, általában az adott térség helyben fellelhető vadállataiból válogattak. Az aquincumi katonavárosi amfiteátrum közeléből többek között a barnamedve maradványai ismertek, egzotikus fajok csontjai azonban egyelőre nem kerültek elő a budapesti küzdőterek térségéből. Észak-Afrikában, az állatküzdelmek fellegvárában, a mezőgazdaság térhódítása és a dúvadként aposztrofált vadak irtása hatalmas ökológiai lábnyomot hagyott maga után: egyes állatfajok, mint az oroszlán és az elefánt kipusztulásához vezetett.
Erdős Olívia: Állattartás az ókori Brigetio legiotáborában és polgárvárosában
A római kori állattartásról és táplálkozási szokásokról számos írott forrás áll rendelkezésünkre, azonban az archaeozoológiai leletanyagok vizsgálata rengeteg új információval és gyakran meglepő eredményekkel szolgálhat számunkra ezen források mellett is. Ennek ellenére azt láthatjuk, hogy viszonylag kevés publikáció foglalkozik például Pannonia katonatáboraiban feltárt archaeozoológiai leletanyagok vizsgálatával. Brigetio a négy pannoniai legiotábor egyikeként fontos szerepet töltött be a Római Birodalom határvédelmében, ezidáig mégis keveset tudtunk az itteni állattartási szokásokról. Az ókori település három fő részből állt: a polgárvárosból, az ettől keletre elhelyezkedő legiotáborból és az ezt körülvevő táborvárosból. Kutatásom során egy polgárvárosi és egy a legiotáborban feltárt állatcsontanyagot vizsgáltam meg és hasonlítottam össze. Az állatcsontok vizsgálatával többek között az alábbi kérdésekre kerestem választ: Milyen hasonlóságok és különbségek figyelhetőek meg a két településrész táplálkozási szokásai között? Mely fajok voltak a legfontosabbak a húsfogyasztás szempontjából? Mit tudhatunk meg az állatcsontok alapján a hadsereg élelemellátásáról? Valamint, hogy miről árulkodik a tevék jelenléte a településen és mit tudhatunk meg a csontok alapján ezekről az állatokról?
Bartosiewicz László: Népvándorláskori állatmaradványok Treby borg erődítményéből (Öland, Svédország)
A tárgyalt állatmaradványok egyazon háromszoros kőépítmény két különböző ásatásából származnak, a Balti-tengerben fekvő Öland szigetéről. Célom az ásatási módszerek által befolyásolt különbségek értelmezésre gyakorolt hatásának megértése. Az 1966-ban, kézzel gyűjtött anyag 1155 csontot tartalmazott (3538,6 g), amelyek nagy része (592 db, 2914,4 g) háziállatokból származik. Ezek mellett 28 madárcsont (16,9 g) is azonosítható volt. 2024-ben a rostálással kiegészített ásatások további 808 maradványt (1625,8 g) eredményeztek, ami a háziállatok hasonló túlsúlyát mutatja (694 db, 1193,6 g). A 16 azonosított madárcsont mindössze 1,97 grammot nyomott. Míg a két leletegyüttes által mutatott alaptendenciák megegyeznek, az értelmezés során a markáns tafonómiai különbségeket (töredezettség, feltárás módja) is figyelembe kell venni. Mindkét mintában a juh/kecskecsontok uralkodtak (39,90% ill. 51,8%; a tömeg 14,1 ill. 20,4%-a). A nagyobb, kézzel gyűjtött együttesben szórványosan vadon élő emlősök (nyúl és vaddisznó) maradványai, valamint több madárfaj volt azonosítható, mint a rostált anyagban.
Szepessy Dániel: A visegrádi Sibrik-domb Árpád-kori állatcsontanyagának értelmezése
Visegrád Árpád-korának egy jelentős lelőhelye a Sibrik-domb. Az itt feltárt 215. objektum állatcsontanyaga jelentős információkat szolgáltat számunkra Szent László és Salamon csatározásainak idején itt élők mindennapjairól. A leletanyag alapján következtetni lehet a korszak állattartási szokásain túl, a húsfeldolgozási szokásokra is. Az itt megfigyelt 5412 darab töredék alapján alapos összehasonlítást lehet végezni a korszak más váraival, valamint Visegrád más korszakú lelőhelyeivel egyaránt. A nagy mennyiségű állatcsontmaradvány vizsgálata közben kellő mennyiségben megfigyelhető volt olyan patológiás elváltozás, amely alapján következtethetünk az állatállomány életére. A leletanyag tartalmaz továbbá megmunkált csontokat, melyek alapján betekintést nyerhetünk a korszak csontmegmunkálásába.
Daróczi-Szabó Márta: Főúri vadászatok az Árpád-korban
Az abaújvári ispánsági vár a 11-13. századi Magyar Királyság egyik legfontosabb központja volt. A lelőhely régészeti kutatása két ütemben zajlott, előbb 1974-1981 között Gádor Judit, majd 2019-ben Wolf Mária vezetésével. A vár területéről több, mint hétezer állatcsont került napvilágra, amelyek döntő többsége háziállatokból származott, de a korabeli településekhez képest kiemelkedően magas a vadon élő állatok aránya is (10 %), ami a vadászat fontosságát és gyakoriságát bizonyítja. Az előkerült fajok között a királyi vadak (őstulkok, medvék) éppúgy megjelentek, mint a gímszarvasok, vaddisznók, vagy akár a kisebb testű prémes állatok. Előadásomban ezek részletesebb bemutatását tűztem ki célul, egyúttal bemutatva azt is, hogy a zsákmányállatok összetétele révén a lelőhely kiemelt státusza is egyértelműen megmutakozik.
Szathmári Kata: Régi kérdések, új válaszok: Csontkorcsolyák és halászháló-nehezékek a középkorban
A kutatást már a 19. század óta foglalkoztatja az ásatásokon előkerülő, nagypatás állatok hosszúcsontjaiból készült tárgyak használata. Az eszközök többségét, elsősorban az egyik oldalukon sík felülettel rendelkező darabokat, csontkorcsolyának tekinti. Azonban időről-időre megkérdőjeleződik korcsolya voltukat, egyes tárgyak esetében felmerül többek között a halászháló-nehezékként való értelmezés, míg más, hasonló eszközök csontüllők lehettek. A középkori és kora újkori eszközök valós funkciójára kerestem a választ. Célom az volt, hogy megállapítsam a középkorban valóban jégen való csúszkálásra használták-e a tárgycsoport legalább egy részét. Emellett arra kerestem a választ, hogy megjelennek-e csont halászháló-nehezékek a régészeti leletanyagban, amennyiben igen, ezek elválaszthatók-e a korcsolyaként azonosított daraboktól. Ehhez a használatinyom-vizsgálat és a kísérleti régészet módszerét alkalmaztam, párhuzam gyanánt néprajzi gyűjtésből származó tárgyakat vizsgáltam. A használati-nyomok elemzése alapján sikerült elkülönítenem a csontkorcsolyákat és szántalpakat a csont hálónehezékektől és csontüllőktől. A kísérlet során sikerült létrehozni a középkoriakhoz hasonló korcsolyákat és a forrásokból ismert módon használni őket természetes jégen. A kísérlet alátámasztotta, hogy a tárgyak egy részét egykoron valóban használhatták jégen való csúszkálásra. A néprajzi párhuzamok alapján legalább két típusú halászháló nehezékeinek megjelenését valószínűsíthetjük a vizsgált tárgyak körében. Emellett megállapítható, hogy a vizsgált középkori csontüllők korábban nem töltöttek be korcsolya funkciót.