Ruha teszi az embert
A neolitikumban elsősorban fehér mészkőből, kagylóhéjból, vagy agyagból készült gyöngysorok, a rézkortól a réz, és ritkán arany ékszerek mutathatják egy elhunyt vagyoni, vagy társadalmi helyzetét. A bronzkortól a szépségápolás, az esztétikai, higiéniai és kulturális elvárások növekedésének bizonyítékaként bronzborotvákat is ismerünk. A ruha rögzítésére szolgáló különféle tűk, majd fibulák (ruhakapcsolók), a ruhára varrt díszek, csüngők, hajkarikák, karperecek, vagy diadémok elsősorban az elit körében felértékelődő külső megjelenés férfiak és nők közt egyaránt jelen levő fontosságát mutatják. A szkíta kori Kárpát-medencében elterjedt, változatos mintakincset mutató agyagpecsétlők a test vagy a ruha díszítésének sajátos módját tükrözik. A kelták különösen sokat adtak megjelenésükre: a férfiak tarka ruhát, fibulákkal feltűzött köpenyt és nadrágot, a nők fejkendőt, inget és szoknyát viseltek; bronzból készült kar- és lábpereceket hordtak. Az üveggyöngyök vaskori feltűnésével a nyakláncok korábban nem látott módon kiszínesedtek.
A szarmata nők körében közel két évszázadon át hódított a gyöngyökkel kivarrt viselet, ami főként a ruházat aljának hímzését jelentette. Az antropológiai vizsgálatoknak köszönhetően pedig azt is tudjuk, hogy a hímzett ruha elsősorban az érett korú nőket, asszonyokat illette meg.
A népvándorlás kori embereknek kifinomult szépérzékük, igényük és eszközkészletük volt a csinosításhoz, melynek legjobb bizonyítékai a női temetkezésekből előkerülő különböző szelencékben, tégelyekben tárolt pirosítók/festékek, melyeket más pipereeszközök (fülkanál, csipesz) társaságában a tükör és a fésű mellé helyeztek. Vidékünkön az avar korban a sztyeppei nomád csoportok előkelő férfi tagjai vezették be a fülbevaló használatát. A honfoglaló magyarok vezető rétegének aranyozott ezüstből készített ruhaveretei pedig arról árulkodnak, hogy elkészítésükhöz nagy mennyiségű ezüstpénzt olvaszthattak be, amelynek egy részét a zsákmányszerző hadjárataik útján szerezték meg.